Körülbelül 3 évvel ezelőtt egy kutyaiskolai órán sétált bele az életünkbe, szó szerint. Egy akkor már idősödő olasz vizsla kan volt a Compatriota di Bonfini kennelből, aki végtelen nyugodtsággal, és magabiztossággal trottolt végig előttünk, orrát elegánsan magasan tartva légszimattal levételezve rólunk a számára releváns információkat. Csak álltunk ott és gyönyörködtünk benne.
És ekkor elkezdődött valami… Férjem gyerekkorát – édesanyja munkája révén – végigkísérte a vadászat, mindig is nagy vágya volt, hogy egyszer vadász lehessen, úgy igazán szívvel-lélekkel, akit négylábú vadásztársa kísér, így Ő hamarosan beiratkozott egy vadásztanfolyamra és vadászvizsgát tett. Abban pedig már nagyon biztosak és tudatosak voltunk, hogy a négylábú vadásztárs, csakis bracco italiano lehet. Közben pedig igyekeztünk minél több információt és tudnivalót magunkévá tenni a fajtáról, jelleméről, kezeléséről és tanításáról. Körülbelül egy évet vártunk a mi aktívan vadászó szülőktől származó, igéző szemű, (törzskönyves nevén) Brunildénkra, akiért meg sem álltunk Olaszország közepéig és akit gyermekeinkkel közösen a Luce hívónévre kereszteltünk és boldogan kezdtük meg közös életünket, mely annyira magával ragadott bennünket, hogy egy év múlva úgy döntöttünk, otthonunkat egy olasz vizsla fiúcskával is megosztjuk, így került hozzánk, LeBon Compatriota di Bonfini (Todd dei Sanchi x Chiara Compatriota di Bonfini).
(Írta: Pásztorné P. Beáta)